Miért egyedül jöttél?
Lauri: Az újságírók mindig csak velem akarnak beszélni, ezért Eero, Aki és Pauli Helsinkiben maradtak.

Az előző albumotokkal nagyon sokáig turnéztatok. Két évig biztosan…
Lauri: Egészen pontosan 30 hónapig turnéztunk. Ez rengeteg idő!
Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig úton leszünk. Amikor Bergenben, egy norvég kisvárosban voltunk, hallottuk, hogy a német listákon elsők vagyunk. Onnantól tudtuk, hogy sikerült. Ezután már országról országra jártunk: Anglia, Svédország, Dánia…

Nem volt megterhelő ilyen sokáig úton lenni?
Lauri: Mindennap friss benyomások értek. Annyi mindent átéltünk, hogy fel sem fogtuk igazán, milyen gyorsan telik az idő.

Pihentetek a turné után, vagy egyből elkezdtetek dolgozni az új lemezen?
Lauri: A turné alatt megírtunk 20 számot, és mikor befejeztük, készek álltunk arra, hogy stúdióba vonuljunk, ami elég szokatlan szituáció volt számunkra, mert általában tartunk egy hat hónapos szünet. De én mindig is azt gondoltam, hogy ha az embernek túl sok ideje van a számok megírására, és nincs rajta semmilyen nyomás, akkor hajlamos ellustulni. Ezért úgy döntöttünk, hogy hasznosítjuk a lendületet, ami a turné után megmaradt. Fáradtak voltunk, de nagyon boldogok, és fel akartuk használni az átélt élményeinket és érzéseinket.

Ezek szerint egy kicsit sem lazítottatok?
Lauri: Miután felvettük az anyagot, tartottunk egy kéthetes szünetet, de nem akartunk túl sok időt adni magunknak, mert akkor az ember teljesen lebénul, és kiábrándult lesz – olyan érzés ez, mint a másnaposság.

Mit csináltál az alatt a két hét alatt?
Lauri: Van egy nyaralóm egy csendes tó mellett, oda mentem lazítani.

Az új lemezen ugyanazzal a csapattal dolgoztatok, mint a Dead Lettersnél?
Lauri: Ugyanabban a stúdióban vettük fel a lemezt, ugyanazzal a produkciós teammel. De ennél a korongnál sokkal több ötletünk és beleszólásunk volt abba, hogy milyen hangzása legyen a daloknak. Nagyon könnyen megértettük egymást a producerekkel. Én magam nem vagyok túl jó a dolog technikai részében, de megkértük őket mondjuk arra, hogy szóljon ez a gitár úgy, mint egy atombomba, mire ők azt mondták, oké, megnézzük, mit tehetünk.

A Dead Lettersnél azt mondtad, hogy mindegyik szám egy személyes levél, illetve vallomás. Ez a személyes élmény erre a lemezre is jellemző?
Lauri: Nem annyira, mint a Dead Letters esetében, mert azon a lemezen minden egyes számot valakinek dedikáltuk. Konkrét személyes vallomások voltak, de ennél a lemeznél sokkal inkább maguk az érzelmek domináltak, amiken keresztülmentem a turné alatt.

Hogy írtad meg a számokat a turné alatt?
Lauri: Volt egy kis jegyzetfüzetem, amibe leírtam mindent, ami eszembe jutott, néhány sort, egy kis versikét, plusz volt egy diktafonom is, amire felmondtam néhány dolgot. Ezeknek nagy része használhatatlan, ugyanakkor viszont jó volt ezeket papírra vetni, kiírni magamból. Körülbelül olyan, mintha naplót írtam volna az elmúlt három évben.

Akkor most kevesebb horrorfilmet néztetek, mint a Dead Letters idején.
Lauri: Igen, most sokkal inkább zenei dvd-ket néztünk, ami szerintem elég jó dolog, mert egy csomó ötletet el lehet lesni más csapatoktól.

A kezdetektől angolul írod a szövegeiteket. Nem nehezebb ez, mint a saját nyelveden megfogalmazni a gondolataidat?
Lauri: Nem igazán, hiszen olyan csapatokon nőttem fel, mint a Pearl Jam vagy a Nirvana, amelyek angolul énekeltek, és mivel pontosan arról szóltak a dalok, amiket én is éreztem, tőlük megtanultam, hogyan fogalmazhatom meg a gondolataimat angolul.

És Björk? Igaz, hogy az izlandi énekesnő tetoválását viseled?
Lauri: Igen, a hátamon. Szeretem a zenéjét, a stílusát és a karizmáját. A tetoválás az én védőangyalom. Sajnos személyesen még nem ismerem őt.

Mi a helyzet a varjútollaiddal – hordod még őket egyáltalán?
Lauri: Nem, most a sapkákat részesítem előnyben. A varjútollakat csak a hecc kedvéért hordtam, a becenevem miatt, ami Lintu, azaz madár finnül.

Még mindig olyan sokat bulizol? Hogy van rá időd?
Lauri: Naná! Arra mindig szánok időt, ha esetleg nem lenne.